Köszönöm, hogy itt lehetek köztetek. Szeretném megkérdezni, hogy van-e olyan szülőtárs a csoportban, akinek a története hasonló a miénkhez, vagy esetleg már előbb is járnak a fejlődésben. Röviden: a fiam 16 és fél éves korában depressziós lett. Két évvel később, már nagykorúan kapta meg a diagnózist: Asperger-szindrómás. Nemsokára 20 éves lesz. Három és fél éve nem megy ki a lakásból (csak ha muszáj), nem hajlandó tömegközlekedni (autóval kell vinni a gyógypedagógushoz), iskolába sem jár, itthonról tanul, és nincsenek kortárs kapcsolatai sem. Az apja kitagadta, hallani sem akart a depresszióról, majd az autizmus spektrumról sem (de azt azért megírta, hogy sosem bocsátja meg, amit ellene tettem – mintha mindez az én hibám lenne...).
A fiam 2020-ban volt a mélyponton, azóta lassan javul a helyzet. Szeretném megkérdezni, hogy van-e olyan szülőtárs vagy család, akik hasonló állapotú gyermekkel / fiatal felnőttel élnek együtt. Kíváncsi lennék a tapasztalataikra és a szerintük látható perspektívára. Nálunk a továbbtanulás most egy óriási kérdés. Meg maga az életképesség...
----------
Autistánál a legtípusosabb, hogy mindenért önmagát hibáztatja. Olyanokért is, amikhez semmi köze. Pl lehet a ti válásotokról is azt érzi, hogy annak ő az okozója.
Ilyen témákat nála megoldani nem tudod, hiába is mondogatod neki pl "nem te tehetsz róla" csak rontod a helyzetet. Egyetlen út vezet előre, hogy engeded eltemesse. Egyszerűen nem beszélsz róla, és egy idő után már ő sem fog emlékezni rá. Mintha meg sem történt volna vele, olyan szinten is képes elfelejteni a számára nehezeket.
Mit tehetsz?
Már másnak is javasoltam hasonlót, de neked is: valami idős mesteremberhez küldjed el dolgozni. Olyat ahol ők ketten alkotnak valamit és fix helyen vannak. Kisgépszerelő, cipész, stb.. Ha jó fej az öreg, akkor elviccelget vele, szakmát is tanul, házból is kimozdul, idővel pedig lelkileg is rendeződik (azaz magában eltemeti)
Új hozzászólás