Simon József dédnagyanyai ágon közvetlen testvér. A temetkezési vállalat oldalán: 
1882. május 6-án Szenyéren született. Az elemi iskola elvégzése után a keszthelyi Premontrei Főgimnáziumban érettségizett. Ezt követően végezte el a veszprémi papi szemináriumot. 1917-ben szentelték pappá, majd Marcaliba helyezték káplánnak. Ekkor már negyedik éve tombolt a háború. Simon József bátyja Tarnopolnál esett el. Prédikációjában a szószékről gyakran emelt szót az esztelen háború, valamint a földi hatalmasságok ellen, akik lövészárkokba küldik az embereket. Meggyőződése volt, hogy a háborút követő forradalmi események olyan társadalmi változásokat eredményeznek, amelyek az emberek javát szolgálják. A Tanácsköztársaság bukását követően a Marcaliban megjelenő Prónay – különítmény a fiatal káplánt is letartóztatta. Először a megszentelt ujjait hegyezték ki borotvával, majd a koponyájából a szent olajjal megkent kört metszették le. Simon pap kínzását azzal fejezték be, hogy mindkét szemét kiszúrták, majd a káplánt a ló farkához kötötték, és vonszolták mindaddig, míg meg nem halt. Holttestét közös, jeltelen sírba egy kukoricásban földelték el. Hozzátartozói felkutatták, hazahozták, és szeptember 8-án este szertartás nélkül eltemették. Emlékét Hamburger Jenő a „Latinka ballada” című versében örökítette meg: „Mehettek már Marcaliba Simon paphó meggyónni...”
Forrás: http://www.somogyitemetkezes.hu/elodeink/nev-szerinti-lista/347
Népszava: Krisztus Jézus árulója (Száz éve gyilkolták meg Simon Józsefet)
Szenyér alig háromszáz lakossal bíró somogyi község, Marcali és Böhönye között található, „ott lenn a völgyben”. A település neve leginkább – ha nem az 1732. június 28-i jobbágyzendülés miatt – a megye legrégebbi templomáról ismert. A román és gótikus stíluselemeket ötvöző, a XVIII. században barokkizált műemlék-templomot először 1333-ban a pápai tizedjegyzék említi. Árpád-kori freskórészleteit az 1960-as években tárták fel. Csak szentélye és kórusa eredeti, ugyanis a 2000-es évek elejére teljesen kifosztották; néhány évvel ezelőtt újították fel.
A templom tőszomszédságában található temetőben egy szokatlan, hosszúkás gúlával díszített sír található, amelynek felirata hirdeti: „Ki a népért halt nem élt hiába. Emlékét őrzi a hálás utókor.” Simon József katolikus pap nyugszik itt, akit a Tanácsköztársaság bukása után Prónay Pál különítményesei gyilkoltak meg.
„«Állj elő, hát Szalma János,
te is Farkas komisszáros.»
– Szól a báró Prónay –
«Mehettek már Marcaliba
Simon paphó’ meggyónni!»”
(Hamburger Jenő: Latinka-ballada, 1930)
Érdeklődésemre, miszerint a községben tudják-e még, hogy kiről kapta a főutca a nevét, a falugondnok így válaszol: „Persze, vizsgáztam is belőle. Káplán volt. A ló után kötve húzták át Marcaliba, a körmeit meg leszedték. Kegyetlen kínok közt halt meg.”
A napjainkra mindössze „Simonná” szemérmesedett utca 51-es száma alatt álló szülőház felől érdeklődve nem pusztán azt tudom meg, hogy az önkormányzat vette meg régebben, de azt is, hogy „nem hagyja elkallódni” és a jövőben közösségi házzá alakítanák. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy néhány héttel júliusi látogatásom előtt a műemlékvédelem szakemberei vizsgálták meg a közelgő felújítás miatt („Egy darab fát se lehet engedély nélkül kicserélni benne!”), sőt, nemrégiben maga a szombathelyi püspök is megtekintette a némileg lepusztult lakóházat.
„Hatalmasat csalódtam a faluban” – ismerteti a korábbi szavaival erős kontrasztban álló véleményét beszélgetőtársam. Szerinte a valamikor még „vármegyei kiváltságokkal” rendelkezett falu „a XXI. századhoz képest lemenőfélben” van: nincs bevezetve a gáz sem, hiszen „nincs rá igény, mert szegény a nép”.
„Menjen csak a Juliskáhó’!” – mondják az idézett balladában is érzékeltetett jellegzetes tájszólással a temetőben, így a falu legidősebb lakóját is felkeresem. Tőle tudom meg, hogy Marcaliban, a Dezsényi utcában még laknak leszármazottai a Simon családnak, valamint hogy Reziben lakott nagynénje, Simon Reza, aki azt a monogramot varrta a ruhájába, ami alapján azonosították a holttestét. Kérdésemre, miszerint mit tud a haláláról, az alábbi lakonikus választ kapom: „Megölték, mert nem tagadta meg a vallását.”
Szenyéri rokonai közül az utolsó, Simon Eta harminc-negyven éve halt meg.
„Dús, göndör haja volt Jóska bátyámnak, akarom mondani, a papnak. Szép pap volt. Magas, karcsú” – emlékezett rá Juliska nevű rokona. Simon József 1892. május 6-án született egy szenyéri parasztcsaládban. A helyi plébános és a tanító segítségével először a keszthelyi premontreieknél, majd a veszprémi szemináriumban végezte tanulmányait. 1917-ben szentelték pappá, néhány hónappal azután, hogy bátyja Tarnopolnál elesett; ezt követően egy évig Mernyén volt, majd a szomszédos Marcaliban lett káplán. Az egyik visszaemlékezés szerint a szülőfalujában tartott újmiséjén az egyik gyertya elhajolt - kicserélték, de a másik is elhajolt. „Mondta is a nép, hogy ez rosszat jelent szegénynek.”
Marcali Rumi István nevű plébánosa a visszaemlékezések szerint kifejezetten népszerűtlen volt a hívek körében: járandóságaihoz olyannyira ragaszkodott, hogy párbért (egyházközségi adó a lelkész ellátására - a szerk.) szedett a fronton lévők után is, de azt is megtette, hogy az andocsi búcsúba menőknek az előre kifizetett misét nem tartotta meg, vagy a keresztelési és esketési díjakon túl további pénzt kért el.
Egy hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után, 1919 virágvasárnapján Simon celebrálta a nagymisét a marcali templomban. „Alázattal bátor vagyok jelenteni Őméltóságának, hogy Simon káplánom húsvét napján szószékről prédikáció helyett ilyféle kijelentéseket tett általa elmondott sok szóáradatból idézve: – »bizony nagy bajok vannak egyházunkban, a nagy egyenlőtlenség vagyonban, még a veszprémi püspöknek 150 000 hold birtoka van, amiből papjainak egyenkint 500 hold jutna, őneki mégis 500 kor. készpénz-fizetése van«” – írta a plébános táviratban Rott Nándor veszprémi püspöknek. Rumi emellett azt is állította, hogy Simon őt „kitessékelte javadalmából”, miután felszólította a híveket, hogy „válasszanak, akarják-e őt papjukul”. Az aznapi gyűlés „Marcali római katolikus hitközséget a mai kor szelleme szerint megalakítottnak mondja ki” és Simont – aki a kánonjogot ismerve hangsúlyozta, hogy megválasztása megerősítéséért fel fogja keresni a püspököt – egyhangúlag kikiáltották plébánosnak. Simon kedd hajnalban táviratot küldött a püspöknek: „A marcali hívek húsvét vasárnap hitközséggé alakultak, hogy a változott viszonyoknak megfelelően a lelkészük anyagi ellátását biztosítsák. (…) Erről fiúi tisztelettel jelentést teszek és utasítást kérek.”
Rott már másnap levelet intéz Rumihoz („segédlelkésze húsvét vasárnapján a szószékről egyenesen izgatott az egyház némely intézkedése, a püspök és ország ellen is”), amelyben eltiltja Simont minden egyházi ténykedéstől. A püspök még aznap küldött a káplánnak is egy levelet, amelyben megírta: „A szeretet helyett tehát Ön konkolyt hint az egyház legnagyobb ünnepén, a ragaszkodás helyett híveiben bizalmatlanságot kelt és elégedetlenséget szít a püspök, a plébános ellen, a hit megerősítése helyett a hívek között az egyház és papi status ellen izgató kijelentésekkel megbotránkoztatást szül.” Rott „a szent engedelmesség erejénél fogva” arra kötelezi, hogy nyolc napon belül előtte megjelenjen.
Simonon a járási direktórium próbált meg segíteni: méltányos változtatást követeltek a püspöknél: „Mivel pedig a megyéspüspöknek a fenti rendeletében Simon József lelkészt kizárólag politikai okokból tiltotta el egyházi funkciói végzésétől, és ezzel a Tanácsköztársaság fennálló hatalmával és rendeletéivel nyilvánvalóan szembehelyezkedett. Felhívjuk a megyéspüspököt, hogy bizonyára a helyzet meg nem értéséből és a törvényes állapot félreismeréséből származó rendeletet vonja vissza.” Ennek eredménytelensége miatt a hívek küldöttséget indítottak Veszprémbe, ahol a püspök Simont és a világi elnököt egyszerre fogadta. A meghallgatás eredményképp Rott feloldotta Simon felfüggesztését és az igali káplánságot ajánlotta számára. Visszatérése után a helyére kinevezett káplán is a távozásra beszélte rá, azonban a helyi párttitkár, Zsirka Kovács József eltérítette szándékától, így hazatért Szenyérre. Rumi ezalatt visszatért szülőfalujába, Osztopánra, ahol júniusban néhány napra letartóztatták.
Május 9-én a marcali egyházközség újból megválasztotta plébánosnak és még aznap „a nép, szeretetének és ragaszkodásának megnyilvánítása után kocsin visszahozta”, majd a hívek a következő kéréssel fordultak Rotthoz: „Szívünk szeretete virágjából fontunk koszorút főpásztorunknak, és kérjük, hogy őt állásában erősítse meg, ha ezt nem tenné, egyházszakadás állhatna be, amelyért a felelősség nem a káplánt, nem is a népet, aki minden ténykedésével csak a hit és a szeretet és a béke mellett foglal állást, a püspök urat terhelné.”
A hónap közepén a járási direktórium falugyűlést szervezett Szenyéren, mivel a kenyérellátást veszélyeztette, hogy a környék birtokosai nem művelték földjeiket. A gyűlésen Simon is részt vett, s a visszaemlékezések szerint kifejtette, hogy a szándékosan parlagon hagyott földek felosztására volna szükség. „Annál súlyosabb bűne volt ez, mert az esztergomi főkáptalan birtokán történt, éppen ezért egyházellenes bűn is.”
„A környékbeli plébániákon is folynak a hitközségi papválasztó gyűlések, amint Marcali papválasztás módját megismerték” – írta május 15-i jelentésében Rumi Rottnak. A hírek hatására a püspök ismét felfüggeszti és egy hónapos lelkigyakorlatra rendeli az andocsi kolostorba, amelynek letelte után dönt sorsáról. Június 29-én küldöttség kereste fel a szülőfalujába visszatért Simont és ismételten arra kérték, hogy a Rumi által elhagyott plébániára térjen vissza. Simon engedett a kérésnek és visszatért Marcaliba.
A Tanácsköztársaság augusztus elsejei bukást követően a Belügyminisztérium távirata – amely elrendelte azok letartóztatását, akik „vezető jellegű politikai tevékenységet fejtettek ki” – alapján augusztus 11-én vagy 12-én Simont többedmagával letartóztatták. Az ügyészi kihallgatást követően a foglyokat a marcali izraelita iskolába, majd a járásbírósági fogházba kísérték; a káplánt a párttitkárral együtt a 10-es cellába zárták. Simon – aki többek javaslata ellenére sem volt hajlandó az országot elhagyni – osztozott rabtársaival abban a hitben, hogy még ha el is ítélnék őket, életveszélyben akkor sincsenek, sőt, „a képviselői gyűlésen elhangzott kérdés, hogy hát tulajdonképpen miben bűnösök a vádlottak”. Imakötelezettségeinek a börtönben is eleget tett és Jókai A lélekidomárját olvasta.
„Jövetelemkor már kb. harmincan ültek a szolgabírói börtönben, vagy tizenöt zsidó főbűnöst, azonkívül egy katolikus papot maga Tóth szolgabíró jelölt meg, mint olyanokat, akik az akasztófára érettek” – írta feljegyzéseiben a 160 tagú különítményével ekkortájt Marcaliba érkező Prónay Pál, akit állítólag a helyi nagybirtokos, Széchenyi Andor Pál hívott rendteremtés végett. Prónay az ügyésztől, annak tiltakozásával nem törődve, önkénnyel átvette a rabokat. Az Osztopánról visszatért, lelkiismerete által gyötört Rumi felkereste a Széchenyi-kastélyban megszállt Prónayt, de válaszul csak annyit kapott, hogy „a papok és tanítók számára nincs kegyelem, azok tudták, mit cselekszenek”.
Simon kínzását és 1919. augusztus 28-ról 29-re virradó éjjel történt halálát illetően eltérnek a visszaemlékezések, azonban ha az egymásnak ellentmondó közléseknek csak a töredéke igaz, akkor is finomkodás bestiálisnak nevezni, amit a káplánnal tettek. Társaival együtt meztelenre vetkőztették, puskatussal ütötték és mogyoróhusánggal kétszázat vertek rá („A hús cafatokba lógott róluk, a harmadik cséplésnél már jajgatni sem tudtak”), majd Salm Hermann főhadnagy a hajánál fogva rángatta és verte a földhöz a fejét („Arcát úgy összeverték, hogy nem tudtuk felismerni”), az ujjait kalapáccsal törte össze, fogait kiverte, nyelvét megszakította, szemeit kiszúrta, fejbőrét lenyúzta, az áldásosztó ujjait lemetszette, majd felakasztotta. Utolsó szavait illetően is különböznek a visszaemlékezések: egyesek szerint az életéért könyörgött („Uraim, bocsássanak meg, ha vétettem, a kedves szüléimet nézzék, hagyják meg az életemet!”), mások szerint imádkozott („Édes Szűzanyám, segíts már meg!”). A Széchenyi-uradalom kukoricásában lévő tömegsírt állítólag egy kutya találta meg; a káplán unokatestvérének visszaemlékezése szerint „tizenketten voltak három koporsóban”.
Az egyik visszaemlékezés szerint Rumi „nem bírt itt megmaradni”, így 1920-ban a göllei plébániára ment át. „Ez sem volt képes őt megnyugtatni, idegessége folyton fokozódott, elméje lassan elborult, szülei körébe vonult vissza, de a gondos ápolás sem tudta őt megmenteni. Megváltás volt reá nézve a halál.” Eszerint éjszakánként gyertyával járt szobáról-szobára és keresett valakit.
Simon holttestét szülei Szenyérre vitték, ahol szertartás nélkül, titokban temették el szeptember 8-án. „Simon József, akinek marcali sajnálatos szereplése oly sok bajnak volt okozója, tragikus körülmények között szerencsétlen véget ért anélkül, hogy vétkeit kiengesztelhette volna” – írta főpásztori körlevelében Rott október 6-án. Simon anyja még ugyanabban az évben elhunyt.
Simon emlékezetének fennmaradásához a korábban idézett, Hamburger földmívelésügyi népbiztos által írt ballada mellett talán a Virágvasárnap című film járult a leginkább hozzá, habár kálváriájának motívumait inkább csak felhasználja - nem életrajzi film. Gyöngyössy Imre Bacsó Péter közreműködésével rendezett alkotásának ősbemutatójára – szovjetunióbeli és a pesarói filmfesztiválon történt vetítéseit követően – 1969-ben került sor Értényben, Simon hozzátartozói, valamint a főszerepet játszó szlovák színész, František Velecký részvételével. Gyöngyössy beszámolója alapján egy ottani idős asszony a filmben is elhangzó éneke volt az, ami a film megalkotására ihlette:
„Hej, Simon pap, Simon pap!
Kommenista Simon pap!
Krisztus Jézus árulója
nem te vagy!”
Simon halálának 50. évfordulóján emléktáblával jelölték meg az abban az évben műemlékké nyilvánított szülőházát. Egy évvel később a Somogy Megyei Katolikus Papok Békebizottsága rendezett emlékünnepséget, amelynek keretében leleplezték a marcali plébánia épületén elhelyezett emléktáblát, valamint a veszprémi egyházmegye apostoli kormányzója pontifikált ünnepi gyászmisét a templomban. „Az ünnepség igazságszolgáltatás kíván lenni Simon József emléke előtt” – írta az egyik lap. Egy tudósítás említést tett arról is, hogy a békepapok 51 szál vörös rózsából és ugyanennyi fehér szegfűből készített koszorút helyeztek el Simon szenyéri sírján az avatás előtt. Simon sürgős felújításra szoruló síremlékét 1974 decemberében áldotta meg Kádár László veszprémi püspök „mintegy félszáz pap és nagyszámú hívő jelenlétében”.
1980-ban az MR Pécsi Stúdió közvetítette Simon Márta visszaemlékezések és levéltári anyagok alapján készült, A szenyéri vörös pap című dokumentumriportját. Szapudi András Simon pap című hosszabb elbeszélését 1987-ben közölte a Somogy Megyei Hírlap.
*
„Pogány föld, mely ma Krisztusért
Tajtékot túrva harcol,
S az Embernek Fiját, imé,
Ököllel csapja arcul”
(Gábor Andor: Az én hazám, 1920)
A marcali pap kálváriája azért válhatott könnyen az államszocializmus legendáriumának részévé, mert a különböző történettudományi narratívák és művészi értelmezések kivétel nélkül visszaemlékezéseken alapszanak. Simon nem hagyott maga után szinte semmit, így nem pusztán gondolkodása mozgatórugóit, de történetét sem igazán ismerhetjük meg, arról nem is beszélve, hogy egy teljes évszázaddal az események után, az egymásra is ható visszaemlékezések szövedékéből szinte lehetetlen felfejteni akárcsak a legbanálisabb megállapításokat is.
Mindössze a Somogyi Munkás 1919. április 25-i számában közölt – azaz alig öt nappal a virágvasárnapi szentbeszédet követően megjelent – „interjúban” foglaltak engednek némi betekintést nézeteibe annak kapcsán, hogy a prédikáció alkalmával felolvasta és magyarázattal látta el Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztosnak a vallás szabad gyakorlásáról szóló rendeletét: „Ebben a magyarázatban kitértem azokra a rágalmakra, amelyeket szocialisták ellen bomlott lelkű ellenforradalmárok terjesztenek a nép körében. A rágalmakra vonatkozóan kijelentem, hogy azok nem felelnek meg a valóságnak, mivel a rendeletek is mutatják, hogy a mai kormány az egyházi életet nem akarja megbontani. (…) A Tanácskormány nem akar mást, mint azt, hogy a politikát a vallási ügyekbe bele ne keverjük.”
A nemrég elhunyt Heller Ágnes egyik fiatalkori tanulmányában (A filozófus morális küldetése. Kortárs, 1968) írja, hogy „a reprezentáció nem eszmény, amelyet egyesek több-kevesebb sikerrel valósítanak meg, hanem olyan követelés, olyan elvárás, mely mindig magából a társadalomból indul ki, mindig a nap követelménye hívja életre, melyért helytállni nem isteni, hanem emberi parancs”. Eszerint „a gondolkozás és magatartás egysége, világkép és morál, elmélet és cselekvés totalitásának megvalósítása” által reprezentatívvá vált személyiség „az emberiség általános fejlődésének bizonyos szubsztanciáját hordozza évezredeken keresztül, addig, míg az emberiség nem képes megvalósítani ezt a szubsztanciát”. Ilyen értelemben Simon sem tett semmit, ami az isteni vagy emberi törvények ellen való lett volna – mindössze tevékenységével kifejezte az adott korban adekvát társadalmi progressziót („Nem volt kommunista, csak nagyon szerette a népet”). Szerepe a kor uralkodó társadalmi és szociális körülményei által volt egyáltalán lehetséges, ennélfogva nem is véletlen, hogy a marcali plébánia faláról azóta eltűnt emléktáblája szerint Simon „a szociális kérdések megoldásának bátor harcosa és őre” volt. Ennek igazságát és jelentőségét – még primer szövegek hiányában is – nincs, ami jobban bizonyítaná, minthogy a fehérterrornak és az általa képviselt hatalomnak érdekében állt elpusztítása.
Az inkább tendenciózus, semmint kritikus Kádár-kori forrásmunkákban erősen hangsúlyozott szegényparaszti származás mellett Simon „lázadásként” értelmezhető tetteinek egyik magyarázata lehet az alsópapság anyagi kiszolgáltatottsága, ami nem egy esetben állított a társadalom- és egyház-kritikusok oldalára katolikus papokat. Habár a Kádár-korban ennek megfelelően valamiféle modern Lőrinc papként kezelték emlékét (egyesek állítják, hogy még toborzott is a Vörös Hadseregbe), üldöztetése és meggyilkolása mégsem került a rendszer emlékezetpolitikájának középpontjába, hasonlóan a klérus más, a Tanácsköztársaság során számottevő politikai aktivitást kifejtett tagjaihoz (pl. Czakó Ambró, Faber Oszkár). Az ennek folyamán csak a helyi emlékezet által őrzött Simon magatartása nem vált szélesebb körben ismertté a hazai emlékezetkultúrában.
„Ez a síremlék híd és történelmi emlék Simon pap és a mai kor, a mai és a holnapi szenyériek, somogyiak, magyar és magyar között. Mi ezt az emléket megőrizzük és továbbadjuk” – mondta a ma is látható síremlék avatásán Szita Ferenc, a megyei könyvtár akkori igazgatója, azonban a szavaiban említettek még jócskán váratnak magukra. Mégis, a talán leginkább iránymutató gesztusról 1990-ben számolt be a Somogyi Hírlap: „Az 1956-os forradalom hősi halottjáról, Bojtor Ferenc sorkatonáról emlékeznek meg kedden Szenyérben. Ugyanekkor koszorúzási ünnepséget tartanak az 1919-es fehérterror áldozatául esett Simon József káplán sírjánál.”
Ezzel szemben Nagy Imre szobrának helyén ismét felállították az eredetileg 1934-ben emelt, majd alig több mint tíz évvel később ledöntött „Nemzeti Vértanúk emlékművét”. A Horthy-korra ízlés, az Orbán-kormányra erkölcsi szempontból jellemző mű nem csupán egy újabb torzszülöttel gazdagította a fővárost, de – Mesterházi Miklós frappáns szavaival élve – „egy olyan múlt gondolatalakzatai térnek vissza (…), amely múlt iránt csak amnéziások érezhetnének nosztalgiát”.
Azonban Simon József mártírhalálának újbóli „felismerése” a hazai progresszió emlékének a „kultúrharc” jegyében történő szisztematikus elpusztítása idején, lehetőség – az új és szükséges ellensúly megteremtésére.
https://nepszava.hu/3057266_krisztus-jezus-aruloja-szaz-eve-gyilkoltak-meg-simon-jozsefet
Mérce.hu - A szegények papja, akit Horthy pribékjei halálra kínoztak
Az 1918-1919-es forradalmak és ellenforradalmak emlékezetét mindig is eltorzították a különféle irányú politikai sematizmusok. Mind a Horthy-rendszerre, mind az államszocialista rendszerre jellemző volt az egyoldalú múltfeldolgozás: a másik oldal bűneinek felnagyítása, a saját oldal bűneinek bagatellizálása. Bizonyos helyszínek, események és emberek köré kultuszt építettek, mások emlékét kiátkozták és kollektív feledésre ítélték. Az idei hivatalos centenáriumi megemlékezések sajnos megint az egyoldalú, sematikus, politikailag manipulált múltfeldolgozás jegyében történtek meg. A nemzetére rárontó gonosz baloldal és az ártatlan áldozattá váló jobboldal mítoszai uralják az ezzel kapcsolatos közbeszédet és a hivatalosságok megnyilvánulásait.
Jelenleg a Horthy-korszakban dívó mítoszok, kultuszok egyoldalú újjáépítésének lehetünk szemtanúi, amelyek hamis képet festenek 1919 történetéről, és abban az egyházak szerepéről.
Jó példa erre Kucsera Ferenc szentendrei plébános esete, akit az 1919. évi júniusi ellenforradalomban való állítólagos részvétele miatt megkínoztak és meggyilkoltak a vörös különítményesek. Neki a Horthy-korszakban valóságos kultusza volt, 1945 után azonban kollektív feledésre (damnatio memoriae) ítélték. Ma újra utca viseli a nevét, megemlékezéseket tartanak róla és nemsokára bemutatják az élete utolsó napjairól szóló filmet is. Ezzel önmagában nem lenne gond, Kucsera valóban áldozat volt. De a hatalmasokat most sem a múlttal való őszinte szembenézés vezeti. Miközben az ellenforradalmárokat pidesztálra emelik, kollektív feledésre ítélik az éppoly kegyetlen fehérterror elkövetőinek bűneit és azok áldozatait, akik között egyaránt találunk egyházi személyeket is.
Az utóbbiak közé tartozott Simon József római katolikus káplán, akiről érdemes részletesebben is megemlékeznünk, hiszen éppen száz éve, 1919. augusztus 28-án éjjel kínozták halálra Prónay Pál parancsára a Horthyt szolgáló különítményesek. Semmi nyomát nem találtam az interneten annak, hogy halálának századik évfordulóján bárkinek eszébe jutott volna hivatalos megemlékezést tartani róla.
Ki is volt Simon József? 1892-ben született a dunántúli Szenyér községben. Szülei, akiknek mindössze 10 hold földjük volt, iskolába adták a fiút, hogy legalább ő kikászálódhasson a szegénységből. Később Keszthelyre került a premontreiek gimnáziumába, ahol tehetsége és szorgalma hamar megmutatkozott. Egy parasztgyereknek abban az időben esélye sem volt bejutni az egyetemre, a felemelkedés egyetlen útja az egyházi pálya volt. Bekerült a veszprémi papneveldébe, ahol a teológiai tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte el, és szónoki képességei is kiemelték társai közül. A háború végén pappá szentelték, és a Somogy megyei Mernyébe küldték káplánnak. A jó képességű, tehetséges papra felfigyelt a szomszédos Marcali község plébánosa, Rumi István, aki elhívta káplánnak maga mellé.
Az októberi forradalom kitörése vidéken is forrongáshoz vezetett. A szegényparasztság földet követelt és fellázadt a régi rendszert képviselő hatalmasságok, földesurak, jegyzők, csendőrök és papok ellen, akik a világháború idején hosszú évekig szívták a vérüket. Erről is kevés szó esik ma a hivatalos centenáriumi megemlékezéseken, pedig a világháború alatti mérhetetlen szenvedés nélkül nem tört volna ki a forradalom. A társadalom jelentős része elképesztő nyomorban, kisemmizettségben, szolgaságban élt, miközben egy szűk elit halmozta a luxust. A szegények számára gyakran a kivándorlás volt az egyedüli út: Somogy megyéből például több ezren „tántorogtak ki” Amerikába a 20. század elején. Rumi plébános különösen kivívta a helyi nép ellenszenvét azzal, hogy még a hadiözvegyek és hadba vonultak utáni javadalmait is keményen behajtotta, és ehhez nem átallott hatósági erőszakot is igénybe venni. Szolgálatait gyakran túlárazta, ezért rendkívül népszerűtlen volt.
Simon ellenben, aki maga is szegényparaszti családba született, rögtön megtalálta a hangot a helyi hívők közösségével. Egy marcali asszony visszaemlékezése szerint
„végigjárta ősszel a szegények házait, hogy hol nincsen tüzelő. Aztán édesapjától pénzt kért kölcsön. Még nekem mondta: jaj csak meg ne tudja, mire kérem. Az erdésztől fát vett a szegényeknek, hadiözvegyeknek, árváknak. Megfizette a kocsisokat is. De nem akarta személyesen szétosztani a fát, mert nem kívánta, hogy hálálkodjanak neki. Ezért krétával keresztet rajzolt a kapukra, hogy a kocsisok tudják, hová kell a fát bedobálni.”
Felismerte Rumi népszerűtlenségének okait, és megértette a hívők panaszait is egy olyan egyházzal szemben, ami az ország legnagyobb földbirtokosaként a régi rend fő ideológiai támasza volt. Évtizedekkel megelőzve korát olyan reformokat látott szükségesnek, amelyeket majd a II. vatikáni reformzsinat vezetett be, kimondva, hogy az egyház szervezete elavult és hierarchikus, és újra Isten népévé, a hívők közösségévé kell tenni azt (bár a zsinat szellemisége azóta sem érvényesült igazán).
A tanácsköztársaság kikiáltása után Rumi rettegett attól, hogy felelősségre vonják, vagy hogy megfosztják plébánosi javadalmaitól, esetleg rosszat talál mondani a prédikáció során. Ezért aztán Simont kérte fel, hogy tartson szentbeszédet helyette a húsvéti ünnepi mise során.
Simon a forradalmakban nem veszedelmet látott az egyházakra – hanem lehetőséget arra, hogy az igazságtalan társadalmi rend átalakításával együtt az egyház is megújulhasson, és a hívők demokratikus közösségévé válhasson. A húsvéti szentbeszédben Kunfi Zsigmond oktatásügyi népbiztos körlevelét magyarázta a hívőknek.
„Ebben a magyarázatban – nyilatkozott Simon – kitértem azokra a rágalmakra, amelyeket szocialisták ellen bomlott lelkű ellenforradalmárok terjesztenek a nép körében. A rágalmakra vonatkozóan kijelentem, hogy azok nem felelnek meg a valóságnak, mivel a rendeletek is mutatják, hogy a mai kormány az egyházi életet nem akarja megbontani. Amit pedig a gyermekek állami kisajátításáról beszéltek, abból annyi igaz, hogy ahol a család nem tudja felnevelni gyermekét, avagy ahol a szülők romlott élete folytán a gyermek testi-lelki jóléte veszélyeztetve van, ott az állam beavatkozik a családi életbe. A tanácskormány nem akar mást, mint azt, hogy a politikát a vallási ügyekbe bele ne keverjük.”
A vörösterror későbbi eseményei ismeretében Simonnak ez a pozitív várakozása persze naivitásnak bizonyult: a tanácsköztársaság idején szép számmal találhatunk példát a vallási türelmetlenség, a harcos ateizmus és vallásüldözés erőszakos megnyilvánulásaira. Ebben a kezdeti naivitásban ugyanakkor nagyon sok egyházi vezető osztozott ebben az időben Simonnal. Márciusban és áprilisban még egymást érték az egyházak forradalom melletti állásfoglalásai, és az egyház demokratizálását, reformját célzó mozgalmak.
Ugyanebben a húsvéti beszédben a káplán keményen kritizálta az egyházon belüli igazságtalan, hierarchikus viszonyokat, amelyek miatt a jövedelem soha nem áll arányban a munkával.
Következetes volt azonban abban, hogy ő nem „az” egyházat kritizálta, amit Krisztus misztikus testének, a hívek közösségének tartott, hanem azt a hierarchikus-főpapi uralmat, ami a középkor óta az egyházból élősködött. Rámutatott, hogy valójában nem egyházi, hanem főpapi birtokok vannak Magyarországon, hiszen a birtokok bevételeiből az egyházon belül is csupán egy szűk főpapi elit, és az ő rokonságuk részesül.
„Ha tehát így volt ez az Egyházban, rá lehet-e mondani, hogy ez a krisztusi szellem szerint egyenlőséget és testvéri szeretetet jelentett az életben. Vagy talán egyenlőségnek lehet azt mondani, hogy teljesen egyenlő képzettség mellett az egyiknek 500 koronája, a másiknak százezrei voltak évente? Nem egyszer megtörtént, hogy a káplán a legnagyobb apostoli buzgalommal jött ki a papneveldéből, de tehetetlen vagy lusta plébános mellé került, ahol azután ő is kénytelen volt visszavonulni a munkától vagy a plébános besúgására egyik helyről a másikra toloncolták… Alakuljon meg a hitközség és válasszon magának papot. Határozza el, hogy hozzájárul-e a káplán eltartásához.”
Beszédét a hívek óriási lelkesedéssel fogadták. Húsvét vasárnap délutánján megalakították a hitközséget, megválasztották annak elnökét és 38 tagú bizottságát. A hitközség pedig – egyhangúlag! – kikiáltotta plébánosnak Simon Józsefet, aki ekkor nem volt jelen. A káplán szépen megköszönte a belé vetett bizalmat, ugyanakkor az egyházi fegyelmet kötelezőnek tartotta magára nézve. Így levelet küldött Rott Nándor veszprémi megyéspüspöknek a következő szöveggel: „A marcali hívek húsvét vasárnap hitközséggé alakultak, hogy a változott viszonyoknak megfelelően a lelkészük anyagi ellátását biztosítsák. A népgyűlés magaválasztott papot akart azon kijelentéssel, hogy a pap ellátását biztosítani nem hajlandó. A népgyűlés elhatározta, hogy a filiáktól különválik és marcali lelkésszé egy akarattal megkérdezésem és jelenlétem nélkül engem választott meg. Erről fiúi tisztelettel jelentést teszek és utasítást kérek. A filiák is szervezkedésben vannak. Jegyzőkönyv következik. — Simon József lelkész.”
Nem számolt azonban azzal a haraggal és irigységgel, amit Rumi István plébánosban keltett a nép egyhangú döntése. Ő szintén a megyéspüspökhöz fordult levélben, és ebben bemószerolta Simont a nép fellázításáért, és azzal vádolta, hogy magának akarta megszerezni az ő „jogos javadalmazását”. A püspök, aki maga is 150 ezer hold földbirtok felett rendelkezik, teljes szélességgel kiált Rumi mellett, és a következő levelet küldte Simonnak: „A szeretet helyett tehát ön konkolyt hint, a ragaszkodás helyett híveiben bizalmatlanságot kelt és elégedetlenséget szít … Jelen leiratom kézbesítése napjától önt minden egyházi ténykedéstől ezennel felfüggesztem.”
A helyi hívek küldöttséget menesztenek a megyéspüspökhöz a szerintük politikailag motivált, igazságtalan döntés ellen. Rott püspök ekkor visszavonja Simon felfüggesztését, de nem hagyja jóvá marcali plébánossá való kinevezését. Maga Simon, akit mélyen megbánthatott a püspök döntése, alázattal fogadja a döntést és nem szakít az egyházzal. Szabályos szabadságot kér, és visszavonul szüleihez, Szenyérre, ahol segít a föld megművelésében. Itt részt vett egy járási népgyűlésen, ahol a földosztás mellett foglalt állást. Ekkor már a földosztást elmulasztó, a nagybirtokokat egyben tartó tanácsköztársasággal szemben is kritikus éllel kijelenti, hogy a földek műveletlenül állnak és a nép kenyér nélkül marad. Nincs más megoldás, mint a földosztás a szegényparasztok között. Ezzel ismét kiváltja a helyi plébános és esperes, Erdősy Károly rosszallását, aki szintén bevádolja a püspöknél. Rott püspök erre megint felfüggeszti Simont és egy havi lelkigyakorlatra rendeli Andocsra, a ferences zárdába.
Eközben Rumi plébános, akit a háború alatti tettei miatt rövid időre eljárás alá is vonnak, otthagyja Marcalit. A marcali hívek erre június végén Simont szekéren viszik vissza Marcaliba, újabb levelet küldenek a püspöknek, kérve a jóváhagyását a plébánosi kinevezéshez – ez azonban sikertelen marad. Amikor a tanácsköztársaság megbukik, Simont barátai kérlelik, hogy vonuljon emigrációba, ő azonban azt válaszolja, hogy semmi olyat nem tett, ami miatt menekülnie kellene. Augusztus 11-én letartóztatják és Marcaliba viszik, ahol a szolgabírói börtönben tartják fogságban. A vád: földosztásra buzdította a népet. Az ellenforradalom ezt egyszerű köztörvényes bűncselekménynek minősítette. Ekkor még mindig bízik abban, hogy a vizsgálat tisztázni fogja minden vád alól.
Augusztus 28-án azonban a reményei füstbe mennek, amikor Prónay Pál bevonul Marcaliba a különítményesei élén. A helyi földesúr, Széchenyi gróf hívására érkezett, aki a helyi cselédség „lecsillapítására” kérte. Prónay szenvtelen kegyetlenséggel tesz eleget a kérésnek. Elve, hogy „magyar embert csak bottal lehet megfékezni.”
Még ma is élénken él az a mítosz, hogy a fehérterror csupán a vörösterrorra adott arányos reakció volt, pedig ez hazugság. Valójában a demokrácia és a társadalmi igazságosság gondolatát akarták csírájában elfojtani, és egy szűk elit hatalmát fenntartani.
Prónay a szolgabíró tiltakozása ellenére bevonul a börtönbe, és elrendeli az ott fogva tartott politikai foglyok válogatott kínzását. Rumi plébános, akit ekkor már gyötört a lelkiismeret, nagyon bátor és emberi cselekedetre szánja el magát: Prónay elé járul, és könyörög paptársa életének megkíméléséért. Prónay azonban kijelenti, hogy a papoknak és tanítóknak, akik részt vettek a forradalomban, nincs kegyelem, mert ők tudták, mit cselekszenek.
És bár Rumi kiállása dicséretes, a történelmi hűség kedvéért azt is el kell mondani, hogy sajnos a fehérterror rémtetteihez nagy számban asszisztáltak egyháziak. Közéjük tartozott például Zadravetz István tábori püspök, aki azzal áldotta meg Prónay különítményeseinek zászlaját, hogy azt ne a türelem, hanem a magyar lázadás „pezsdítő és zúdító erejével” hordozzák. Az ő személyét ma szintén kultusz övezi a jobboldalon, miközben bűneiről kevés szó esik. Nos, Simon első kézből, Zadravetz nemzetvédő keresztes lovagjainak közvetítésében tapasztalhatta meg, mit jelent ez a pezsdítő és zúdító erő a valóságban.
Simont a börtönudvaron agyba-főbe verik, hajánál fogva rángatják, teljes erőből arcul ütik. Majd a cellában folytatódik a tortúra. A kínzást Salm Hermann főhadnagy, az egyik legszadistább hóhérlegény vezeti. A részletek olyan rettenetesek, hogy még száz év múltán is megborzong tőlük az ember. Mielőtt felakasztják egy gesztenyefára az udvaron, még kiszúrják a szemét, levágják az ujjait és megnyúzzák a fejbőrét.
Egy kukoricásba temetik az áldozatokat, a tömegsírt a marcaliak néhány nap múlva találták meg. Holttestét szülőfalujába vitték, ahol papi szertartás nélkül temetik el szeptember 8-án. Volt tanítója, Récsey Ferenc mond felette gyászbeszédet. A gyilkosokat nem vonják felelősségre, az áldozatok emlékét megpróbálják agyonhallgatni. Csak a nép suttog még évtizedek múltán is borzongva arról, milyen szörnyen megcsonkítva kellett sírba helyezni a nép papjának holttestét. 1945 után Marcaliban emléktáblát emelnek a tiszteletére, Szenyéren síremléket építenek neki és utcát neveztek el róla. Történetét először Szerémi Borbála dolgozta fel és írta meg 1960-ban. Kultuszát állami támogatással építgették. A jelenlegi rendszernek az öröksége terhes lett – helyette az ellenforradalmárok kultuszát állította a középpontba, a fehérterror áldozatairól pedig a leginkább hallgatni szeret.
Furcsa dolog a kollektív emlékezet – többnyire együtt jár ugyanis a kollektív felejtéssel. Mert minél jobban felelevenít valamit a múltból a politikai emlékezet, annál jobban feledésre ítéli a múlt más, a jelen számára kényelmetlen szegmenseit. Ezek ugyanis kínos ellentétben állnak a hatalom által a múltról, a jelenről és jövőről kialakított sztereotíp képpel. Ha a rendszerváltás után azt hittük, hogy a sematizmus a múlté, akkor nagyot tévedtünk. A történelemből azonban azt is megtanulhattuk, hogy a politikailag indoktrinált, sematikus múltértelmezések addig tartanak, amíg az őket éltető rendszerek.
Forrás: https://merce.hu/2019/09/02/a-szegenyek-papja-akit-horthy-pribekjei-halalra-kinoztak/
Új hozzászólás